A felszólító mód [Imperativ)
A felszólító módnak csak egy alakja van, a második személy, amely megegyezik a to nélküli Infinitive-vel. A kérés vagy parancs egyenesen egy másik személyhez szól, ezért nem használunk személyes névmást.
Pl.: Get up. - Kelj fel! (Keljen fel!) Sit down. - Ülj le! (Üljön le!)
Az angolok azonban udvarias emberek, és nem fogalmaznak ilyen nyersen.
Mindig enyhítik a kérésüket valamilyen szóval vagy hanglejtéssel.
Pl.: Come here, please. / Please, come here. / Come here, will you? / Come here, won't you? - Kérem, jöjjön ide! / Kérlek, gyere ide!
A tagadás, azaz a tiltás a do segédigével történik.
Pl.: Don't fear. - Ne félj! Don't worry. - Ne aggódj! Don't be silly. - Ne légy ostoba!
Ha a kérésnek vagy parancsnak nyomatékot akarunk adni, állításban is do-val alkotjuk a felszólítást.
Pl.: Do come in. - Ugyan, jöjjön már be! - Gyere már be!
Ha a felszólítást egy harmadik személyhez intézzük, vagy magunkat szólítjuk fel a cselekvésre, a let igét használjuk.
Pl.: (Let us go.) Let's go. - Gyerünk!
Let's keep our promise. - Tartsuk be az ígéretünket!
Let them speak. - Beszéljenek!
Az angolok nem tesznek felkiáltójelet a felszólító mondat végére!
Közvetett felszólítás a to want - akarni, to ask - megkérni stb. igékkel történik. A főigét követi a tárgyesetbe tett személy, majd a to+Infinitive.
Pl.: I want him to tell me the truth. - Azt akarom, hogy mondja meg az igazat!
Tell the maid to bring in the tea. - Hozassa be a szolgálóval a teát!
